BOCS Fordító

18. szám

(II. évf., 1997 nov. 8.)

Tartalom

E számunk a tavaszi Balaton Bulletin nyolcadik tanulmányát közli.


1. John P. Robinson, Geoffrey Godbey: A nagy amerikai lelassulás

Robinson a szociológia professzora és a marylandi egyetemen az Americans' Use of Time (amerikaiak idôfelhasználása) projekt vezetôje. Godbey a szabadidô-tudományok professzora a Pennsylvania-i Állami Egyetemen. E szerzôpáros könyve Time for Life (Idô az életre) címmel ez évben jelenik meg a Penn State Press kiadó gondozásában.


Mellékletünk (azaz nem saját anyag, csak ismertté válását segítjük) egy a Demokratában megjelent, a Resurgence-bôl fordított írás:
Guaicaipuro Cuautémoc: Az igazi külföldi adósság



Cikkek, dokumentumok

1.

John P. Robinson, Geoffrey Godbey: A nagy amerikai lelassulás


Ha ön politikus, reklámszakértô vagy más okból az USA közvéleményérôl pontos értesüléseket szeretne kapni, olvassa az American Demographics címû folyóiratot. Ez a cikk az 1996-os júniusi számban jelent meg. Robinson a szociológia professzora és a marylandi egyetemen az Americans' Use of Time (amerikaiak idôfelhasználása) projekt vezetôje. Godbey a szabadidô-tudományok (nem mi találtuk ki!) professzora a Pennsylvania-i Állami Egyetemen. E szerzôpáros könyve Time for Life (Idô az életre) címmel ez évben jelenik meg a Penn State Press kiadó gondozásában.


Nem kell sokáig vezetni az amerikai utakon ahhoz, hogy rájöjjön az ember, hányan kockáztatják életüket és végtagjaikat, hogy néhány értékes másodpercet nyerjenek. S csupán pillanatokig tart, hogy fájdalmas testi csonkulások évtizedek alatt felépített pályafutást tegyenek tönkre. A fogyasztási irányzatok is az élet gyorsuló ütemének felelnek meg pl. a fagyasztott gyümölcslé koncentrátumok eltûnése, helyet adva az elôre összekevert leveknek, és a macskák növekvô népszerûsége a nagyobb kötöttséget jelentô, idôigényes kutyákkal szemben. Arról a tényrôl nem is beszélve, hogy a Federal Express "abszolút biztos, máról holnapra" történô szállítása ma már nem elég gyors azok számára, akik a világ egyik legjobb postarendszerét "csigapostának" hívják.

Az amerikai élet idô-ûzött jellege nem új történet. Több mint 150 évvel ezelôtt Alexis de Tocqueville, a francia tudósító megfigyelte a gyarmatokon, hogy az amerikaiak mindig sietnek. Néhány 20. század végi könyv érvekkel bizonyította, hogy az amerikaiak hosszabb munkaidôben dolgoznak, felgyorsult tempóban élnek. 1962-ben Sebastian de Grazia "Idôrôl, munkáról, pihenésrôl" [Of Time, Work, and Leisure] címû könyvében alátámasztotta, hogy az amerikai társadalom saját maga választotta a szabadidô elvesztését. Staffan Linder közgazdász "A zaklatott pihenô osztály" [The Harried Leisure Class] címû könyvében egyfajta "idôéhínségrôl" ír, mely a szabadidô és a munkaidô egyidejû növelésének igényébôl ered. Nemrégen a következô könyvek, a Juliet Schor által írt "Az agyonhajszolt amerikai" [The Overworked American], az Arlie Hochschild által írt "A második mûszak" [The Second Shift], a Gary Cross által írt "Idô és pénz Ä a fogyasztói társadalom megalkotása" [Time and Money Ä The Making of Consumer Culture], a Leland Borns által írt "Tolakodók" [Busybodies] és a Ben Hunnicutt által írt "Nincs idô az Istenre és a családra" [No Time for God and Family] alátámasztották, hogy a munkának szentelt órák nônek, az idô ritmusa pedig felgyorsul. A PBS levetítette a Running Out of Time [Idôszûkében] címû dokumentumfilmet 1994-ben, és az iowai egyetem ez évben helyet adott egy nemzetközi, Amerika idôéhínségérôl szóló konferenciának.

A látszólag döntô bizonyítékok ellenére, melyek alátámasztják, hogy az amerikaiaknak kevesebb idejük van, amit a sajátjuknak mondhatnak, s hogy ez áldozatokat követel, a naplófeljegyzésekben rögzített tényleges szabadidô heti összege növekedett az 1960-as évek közepe óta. Amikor az emberek késôbb házasodnak, kevesebb gyereket vállalnak, életük néhány legelfoglaltabb évét késleltetik. Azzal is órákat szabadítanak fel az amerikaiak, hogy alaposan lecsípnek a munkára és a házimunkára szánt idôbôl. Tehát mire panaszkodunk?

Önmagában a dolgok végzéséhez felhasznált percek számát nem lehet világosan megmagyarázni. Bizonyos emberek annyira szeretik a munkájukat, hogy nincs terhükre, ha szorítja ôket az idô. Van akinek ez még pozitív motivációt is jelent. Másoknak azonban az állandó sürgetés idegesítô.

Nyilvánvalóan nem elég tudni, hogyan töltik az emberek a szabadidejüket; fontos az, hogy tudjuk, hogyan éreznek ezzel kapcsolatban. Az elmúlt néhány évtized során több kutatás sokféle módon próbálta megközelíteni az idô felhasználásának következményeit. Néhány nemrég feltárt eredmény kimutatja, hogy az amerikaiak tudnak alkalmazkodni. A legtöbb ember nehezen hiszi el, hogy nô a szabadidô, de a legújabb bizonyítékok azt mutatják, hogy kezdik tudomásul venni ezt a tényt. Ráadásul, a stressz-szint stabilizálódni látszik. Mindent összevetve, Amerikában a lelassulás kezdetének jelei már mutatkoznak.

Az idô szorítása: valóság vagy képzelet?

Kétszer annyian vannak, akik úgy találják, kevesebb idejük van most, mint öt éve, mint azok, akik több szabadidôrôl beszélnek. Ez a Roper Starch Worldwide és a Pennsylvania State University) kutatásának eredménye. Néhány csoport számára ez a tendencia a valóság. A 25 és 34 év közötti embereknek tényleg kevesebb szabadidejük van ahhoz képest, mint amikor fiatalok voltak, mivel nagy a valószínûsége annak, hogy teljes munkaidôben dolgoznak és gyermekeik vannak. A naplók idôbeosztási adatai megerôsítik ezt a feltevést. De az nem magyarázat arra, hogy miért mondják az idôsebb emberek is, hogy kevesebb a szabadidejük, amikor a naptári adatokból kiderül, hogy a heti szabadidô a korosabb amerikaiak körében növekedett.

Lehet, hogy az emberek úgy érzik, kevesebb szabadidejük van, de ez önmagában nem feltétlenül rossz dolog. Ha produktív tevékenységgel töltik ki idejüket, s ez jó érzéssel tölti el ôket, akkor a pihenés hiánya nem jelenthet problémát. Más kutatások azonban azt mutatják, hogy az amerikaiak mégis érzik az idô szorítását. 1965-ben a 65 év alatti amerikaiak 24 %-a vallotta magáról az "Idôfelhasználás" (Americans' Use of Time) projekt keretében, hogy "állandóan úgy érzi, rohan". 1992-re ez az arány 38%-ra növekedett. Azok az emberek, akik legnagyobb valószínûséggel érzik azt, hogy rohannak, akkor is és most is, a valóban kevés szabadidôvel rendelkezôk: a teljes munkaidôben dolgozók és a szülôk. Ugyanezen felmérés másik eredménye szerint azon emberek aránya, akik úgy érzik, szinte soha nincs felesleges idejük, 48%-ról (1965) 61%-ra (1995) növekedett.

Az 1991-es Hilton Time Values Project a stresszre és egyéb idôvel kapcsolatos tényezôkre vonatkozó hozzáállást vizsgálta, hogy mit is jelent az embereknek a rohanás állandó érzete. 21 és 43 százalék között volt azoknak az aránya, akik mind a tíz állítással egyetértettek, melyek között pl. a következôk szerepeltek: "Egyszerûen nincs többé idôm szórakozásra"; "Azt hiszem, a munka megszállottja vagyok". A megkérdezetteknek átlag 32 %-a egyetértett a tételekkel; ez az érték közel áll az 1992-es Use of Time Project keretében magukat állandó rohanásban érzôk 38 százalékához.

Azok az emberek érték el a legmagasabb pontszámokat az idôtôl való szorítottság érzetét mérô skálán, akik úgy érezték, hogy állandó rohanásban élnek. A nôk Ä különösen a bérmunkát végzôk Ä aránya szignifikánsan magasabb volt a férfiakénál. A leginkább szorongatott életkor 35 és 44 év közé esik, a 45. életév után szembetûnô visszaesés tapasztalható a szorongatottság érzetében. Nem meglepô módon a gyermekek számával együtt növekszik az idôtôl való szorítottság. Hasonlóképpen van ez magasabb iskolázottság és keresett esetében, mely tényezôk nem csupán megerôltetôbb idôbeosztással és nagyobb felelôsséggel, hanem a "szabad" idôre vonatkozó összetettebb napirenddel is társulnak.

A Hilton-tanulmány legkiemelkedôbb eredménye az volt, hogy a megkérdezett alkalmazottaknak csaknem fele "hajlandó lenne egynapi fizetését felajánlani egy extra szabadnap érdekében". Ez a vélemény azonban könnyen múló szeszélynek tûnhet, nem pedig rendíthetetlen vagy tevékenység-orientált irányelvnek. éjabb tanulmányok kimutatják, hogy ha az amerikaiak választhatnak a kevesebb és a több munkaóra között, akkor a többet fogják választani. A legtöbben jelenlegi munkabeosztásukat elfogadhatónak tartják.

Az észlelt "idô-nyomás" másik mutatója a stressz. 1985 óta az Egészségügyi Statisztikák Nemzeti Központja adatokat gyûjt az emberek észlelt stressz-szintjérôl. A kérdôívek azt kérik, hogy írják le, milyen mértékben éreztek stresszt az elmúlt két héten ill. az elmúlt év során.

1985 és 1993 között úgyszólván az összes demográfiai csoport megnövekedett stressz-szintrôl számolt be. 1993-ban a felnôttek 56 %-a beszélt "sok" vagy "mérsékelt" stresszrôl az 1985-ös 50 %-hoz képest. A nôk általában több stresszt észlelnek, mint a férfiak. 35 és 44 év között tetôzik a stresszhullám, 54 éves kor után hirtelen esik. A tanultabb és gazdagabb emberek egyben nagyobb stresszt is élnek át.

E kutatások mindegyike ugyanarra a következtetésre vezet. Az amerikaiak élete egyre ôrültebbé vált mostanáig. De az 1990-es évek közepén mintha lelassult volna a mindennapos létért folytatott versenyfutás.

Fordulat a láthatáron?

1995-ben az American's Use of Time projekt megismételte az emberek idô-észlelésével kapcsolatos megelôzô kutatás nagy részét. Az eredmény szerint az emberek kicsik kevésbé érzik a stresszt és a rohanást, mint 5-10 évvel ezelôtt. Valamivel kisebb valószínûséggel jelentik ki, hogy szabadidejük elveszett.

A 18 és 64 év közöttiek aránya, akik állandóan siettetve érzik magukat az 1992-es 38 %-ról 34 %-ra csökkent 1995-re. Azon emberek aránya, akik kevés stresszt észleltek a megelôzô két hétben, 54 % volt 1995-ben, ami alig jelent változást az 1993-as 56%-hoz képest. Csökkent azoknak a száma is, akik inkább egy szabadnapot szeretnének egynapi plusz fizetés helyett Ä 49 %-ról 45 %-ra esett 1991 és 1995 között. S talán a legérdekesebb visszafordulás abban mutatkozik, hogy az 1990-es 54 %-hoz (Roper felmérése) képest azok aránya, akiknek kevesebb szabadidejük van, mint régebben volt, 45 %-ra csökkent.

A korábbi tanulmányok egy fiktív szituációt is felvázoltak azzal a szándékkal, hogy megtudják, hogyan tudnának az emberek napirendjükbe egy új feladatot beilleszteni: " tegyük fel, hogy korán reggel rájön, hogy valamit aznap még hirtelen el kell intéznie. A nap bármely részében próbáljon erre rászánni egy órát, még lefekvés elôtt. Egy olyan nap során, mint a tegnapi, mit hagyott volna ki napirendjébôl, hogy beleférjen ez az óra?".

A klasszikus válaszban az elsô fordulóban kihagyandó tevékenység az elmúlt 30 év során leginkább terjedô cselekvés volt Ä a tévénézés. Hogy az amerikaiak mennyire nem kötôdnek legnépszerûbb szórakozásukhoz, azt az bizonyítja, hogy a nézôk 90 %-a elsôként jelölte ezt be a kihúzandók listáján.

Ez azt mutatja, hogy az emberek felületes döntést hoznak, amikor leülnek a tv elé. Ez a valóság és az érzékelés közötti különbség alapvetô talányát is jól szemlélteti. Az amerikaiak szerint a TV az, ami legkevésbé szükséges az életükhöz, mégis több idôt szentelnek rá, mint bármelyik más szórakozási lehetôségre. Becsléseik szerint kevesebb, mint 20 óra szabadidejük van hetente, ami nem vág össze a bevallásuk szerinti heti 21 órás tévénézéssel.

Az egyik magyarázata ennek az, hogy az emberek más dolgokat is csinálnak, míg nézik a tévét, pl. házi munkával, gyermekfelügyelettel foglalkoznak. Ebben az értelemben a tévére szánt idô nem mindig "szabad". A nôk különösen hajlamosak egyszerre több dolgot végezni a nap során, párosítva a pihenést és más tevékenységeket. Ha csak akkor néz az ember TV-t, mikor eteti a gyermekét, akkor a készülék kikapcsolása sem szabadítja fel a kezeit más tevékenység számára.

Nem kétséges, hogy az amerikaiak nagyobb idôhiányban érzik magukat, mint 30 évvel ezelôtt. Stressz-szintjük magasabb, mint 10 évvel ezelôtt, és kétszer akkora valószínûséggel fogják mondani, hogy kevesebb a szabadidejük. De azt is meg kell fontolni, miért érzik az idô szorítását. Az egyik magyarázat az, hogy többet próbálnak adott idejükbe beleilleszteni, mint ami belefér.

Ezt a viselkedési formát "idô-mélyítésnek" neveztük el. Négy taktikából áll: kísérlet az adott cselekvés felgyorsítására; egy több idôt igénylô cselekvés rövidebbel való helyettesítése; egyszerre több dologgal való foglalkozás; az adott cselekvés felvállalásakor az idô pontosabb figyelembe vétele.

Az 1995-ös tanulmány felfedett egy végsô mutatót, mely a leginkább sokatmondó információval szolgálhat. Megkérdezték az amerikai munkásokat, mennyire voltak fáradtak a munkanap után. Az alkalmazásban lévô amerikaiak manapság sem vallják magukat nagyobb valószínûséggel fáradtnak, mint 20 évvel ezelôtt. 1975-ben 24 %-uk mondta, hogy nagyon elfárad a napi munka után. Ez az arány 1995-re alig változott, 23 % volt. Vagy az élet kezd lelassulni vagy mi kezdünk megbirkózni vele.

Amint azt Sebastian de Grazia megfigyelte, az ipari forradalom 200 év alatt gyorsította fel életünket, s további 200 évbe telhet, míg lelassulunk. égy tûnik azonban, hogy a nyugalom irányába kezdtünk elmozdulni. Egy nem régi Eddie Bauer ruházati hirdetés ragadja meg legjobban ezt a hangulatot. Egy férfi képét mutatja, aki kôvel kacsázik egy tónál a következô szavak kíséretében: "Mindannyiunk mélyén megvan a törekvés, hogy egyáltalán semmit ne csináljunk." Hogy a nyugalom helyettesíteni fogja-e a hatékonyságot kultúránk értékrendjében, ez még a jövô titka. Mindenesetre magas fokú stressztôl szenvedô, gyorsan öregedô társadalmunkban egy nagy, amerikai lelassulás kezdete jó hírt jelentene.




Eredeti cím: The Great American Slowdown
Nyelv: angol
Eredeti méret: teljes fordítás
Forrás: The Balaton Bulletin (Spring 1997)
Fordította: T. T.


Melléklet


Guaicaipuro Cuautémoc: Az igazi külföldi adósság


Itt vagyok én, Guaicaipuro Cuautémoc aki eljöttem, hogy felfedezzem azokat, akik Amerika felfedezését ünneplik. Itt vagyok én, egy leszármazottja azoknak, akik 40 ezer évvel ezelôtt benépesítették Amerikát, és akik eljöttek felfedezni azokat, akik 500 éve felfedezték Amerikát. Európai testvéreim az országhatárnál írott dokumentumot és vízumot kérnek tôlem, hogy felfedezhessem azokat, akik felfedeztek engem. Egy európai pénzkölcsönzô arra kér, hogy fizessem meg az adósságomat, amelyre a szerzôdést még Júdás kötötte, és amelyhez jogilag semmi közöm nincs. (...)

De nekem is van fizetési követelésem. Én is követelhetem a kamatot. Papírt papír, átvételt átvétel, aláírást aláírás követ, és mutatja, hogy 1503 és 1660 között 185 ezer kilogramm aranyat és 16 millió kilogramm ezüstöt szállítottak San Lucar de Barramedába Amerikából. Kifosztás? Nem mondhatnám. Mert az azt jelentené, hogy keresztény testvéreim megszegték hetedik parancsolatukat. Zsákmányolás? Tanatzin legyen kegyes hozzám, hogyha azt gondolnám, hogy az europaiak, mint Káin, gyilkolnak, és megtagadják testvérük vérét. Fajirtás? Ez azt jelentené, hogy hitelt adnánk olyan rágalmazóknak, mint Bartolomé de las Casas volt, aki egyenlôvé tette az indiánok felfedezését az ezzel járó pusztítással. Egy másik eset a szélsôséges Aruro Pietri, aki azt állítja, hogy a kapitalizmus kirobbanása és a jelenlegi európai civilizáció az értékes fémek beáramlásának következménye.

Soha! Arra a 185 ezer kilogramm aranyra és 16 millió tonna ezüstre úgy kell gondolni, mint barátságos adományra, amelyet Amerika köldött Európának, elsô kölcsönként az európai civilizáció fejlesztésére. Az ellenkezô eset háborús bûnöket feltételezne, amely nemcsak azonnali visszafizetést, hanem a károk kompenzációját is jelentené.

Ahogy közeledik a kölcsön 500 éves évfordulója, fel kell tennünk a kérdést önmagunknak: mit kezdtek európai testvéreink az ésszerûség, felelôsség és eredményesség szempontjából a Nemzetközi Indoamerikai Alap által kegyesen kiutalt vagyonnal.

A válasz: sajnos semmit. Hadászati szempontok szerint elpazarolták háborúkra, legyôzhetetlen hadseregekre, és a kölcsönös pusztítás minden fajtájára. (...)

Gazdaságilag képtelenek voltak - 500 éves fizetési haladék ellenére is - visszafizetni a tôkét és a kamatot, avagy függetlenné válni a Harmadik Világtól a nyersanyagok és az olcsó energia tekintetében, amit onnan importálnak. (...)

A helyzet a következô. Azt akarjuk, hogy európai testvéreink tisztában legyenek azzal, hogy mi tartózkodunk az olyan alávaló és vérszomjas, 20- 30 százalékos kamatoktól, amit ôk számolnak fel a harmadik világbéli országoknak. Követelünk minden eddig átadott nemesfém mennyiségével megegyezô nemesfémet, plusz egy elfogadható, évi 10 százalékos kamatot.

Ezen az alapon, és az Európában elfogadott kamatos kamat formulájával számolva, értesítjük felfedezôinket, hogy elsô részletként csak 185 ezer kilogramm arannyal és 16 millió kilogramm ezüsttel tartoznak, mind a kettôt 300. hatványra emelve. Ez egyenlô egy 300 darab arab számból álló sorral, mely fémtömeg súlya meghaladja a föld súlyát. Micsoda rakás arany és ezüst! Milyen súlyuk lenne, ha értéküket emberi vérben számolnánk? Az bizonyos, hogy Európa nem volt képes kitermelni elegendô gazdagságot, hogy visszafizessék ezt az elfogadható kamatot. (...)




Eredeti nyelv: angol
Forrás: Resurgence 1997. szept-okt.
Megjelent: Demokrata 1997/7
Fordította: Bencsik Dávid
Begépelte: Jakab Attila