Czakó Gábor
Beavatás
Óda a paraszthoz
televíziós essszé
(A dõlt, vastag betûs szedésssel írt szövegek meg is jelennek a képernyõn.)
Díszlet: virágzó muskátli
A földmûvelõ, a parasztgazda ma az utolsó, aki még a végtelenben, a határtalan égbolt alatt tevékenykedik, és egész pályája szembesülés a végsõ kérdésekkel: születéssel, gondviseléssel, halállal.
Végtelenség. Parasztember arca
Lehet nyomorgó kisbirtokos, mégis a Teremtõ képmása, papkirály! Hiszen az élet létrehívója midõn vet, állatait fedezteti, elleti, költeti, gondviselõ atya, midõn neveli, táplálja, oktatja õket, s õ a végzet is, a halál, amikor arat, szüretel és levágja állatait. Életrendje egységes és szerves. Minden benne van és minden a helyén. A világtörvény szinte tapintható, nem takarják el közvetítõk, a média. Nem a tévébõl tudja meg, hogy metszeni kell a szõlõt, itt az ideje megsimogatni a kutyát. Lehet analfabéta, mégis ismeri Zarathustrát:
Hallom a föld szavát:
Uram, Teremtõm, virulni akarok! (Zarathustra 41. old.)
Ebben a rendben az ókor embere a világ összhangját érzékelte, a középkor az összhangban Isten teremtõ tökéletességét fedezte föl.
Éppen ezért az alapállás a szemlélõdés: megérteni a természetet és benne a teremtõ erõ, az áldás mûködését. Mirõl szól ez a muskátli? Amíg nem tudjuk, a cselekvés csak kapkodás. Ezért inti az orvosokat Hippokrátész: nyugi, nem ártani a betegnek. Ezért olyan lassú a paraszt. Nem kapkod, latolgatja, melyik bodzahusángot vágja ki babkarónak, mennyi töreket tegyen a kotlós alá.
Tyúk kiscsibékkel
Ha az áldás értelme világos a lelkünkben: hogy a föld viruljon, Paradicsom legyen, a bõség, az igazság, a szépség és a nyugalom hona, akkor tudjuk szépen kimérni a húsz deka parizert a boltban, magyarázni a leckét a nebulónak.
Asszony kézzel gyúrja, morzsolja a talajt a szamócaágyásban
A mûvelés nem munka, mert nem a haszonra, mégcsak nem is a megélhetésre irányul, hanem kultusz, a kultusz pedig nem alkalmi ünnep, hanem életrend. Ugyanis az áldás továbbítása csakis szeretettel történhet, s kizárólag azon a ponton végezhetõ, ahol élünk, egy arasszal sem odébb. Tehát az éppen mellettünk álló embert kell szeretnünk, azt a paradicsomot, amelyet éppen kötözünk.
A legkézenfekvõbb szeretetközösség a család, igazából a nagycsalád, ahol mûködik és halmozódik a szeretõ tudás, más szóval a bölcsesség.
A családi mûvelésben ki-ki neme, tudása, életkora szerint vesz részt. De minden rész maga az egész: kérdezzünk csak meg egy kisgyereket, aki édesanyjával gyomlálja a zöldséget. Se segédmunkásnak, se specialistának nem fogja tartani magát.
Libapásztorok, farigcsáló öregek. Könyvvel a kezemben térek vissza a képbe.
A mûvelõ ember karriert nem csinál: tudatosan lemond a sikerrõl. Nem önmagát valósítja meg. Még akkor sem, ha tanul, ha gyarapítgatja birtokát, nemesíti gyümölcsfáit, szaporítja állatait. Persze feszültségben él, hiszen
"A történeti ember a középpontba az anyagi természetet, a természetbe anyagi Énjét állítja és az egész világot anyagi Énjének szolgálatára kívánja rendelni." (Hamvas: Sientia sacra 207). "Ha az ember önmaga hasznára cselekszik, a föld fogy, soványodik, szegényedik, a természet egyre súlyosabb és sötétebb lesz, a kultusz értelme elvész – és az ember csak dolgozik." (220.)
Közben virágzó fák.
A mûvelõ röghöz kötött, hiszen etetni kell a disznót, jártatni a lovat, ennek ellenére nincsen nála szabadabb ember. Életrendjét maga választotta, céljait nem kívülrõl plántálják belé a reklámmal, és a versennyel. Miért is versenyezne? Miért akarná legyõzni anyját vagy a természetet?
Szabad, mert fõnöke az Isten és a természet.
Turisták áradata
Szabad azért is, mert táplálékát maga termeli, eszközei zömét maga készíti. Mulatságaiban sem függvénye a szórakoztatóiparnak.
Szabad, mert nem kell alkalmazkodnia a gépi civilizáció rendjéhez. Használ ugyan gépeket, de a természet ritmusához igazítja õket.
Szabad, mert nem termel pl.: szemetet, aminek eltakarítása másutt tengernyi idõbe, munkába, költségbe kerül. A trágya, a lomb, a kerti gaz mind hasznosul, a törött fejszenyél megy a kisbaltába, s ha ott is kiszolgálta idejét, lehet belõle gyújtós. A fél téglát elrágja a kandisznó: legalább apasztja fölös energiáit. A rossz bakancsból udvarjáró papucs lesz, nyelve alkalmas a csúzliba, vagy bélelhetõ vele a kasza köpüje.
Gondos gazda tanyája
Szabad, mert polihisztor. Vagyis tudása nem rész, hanem egész; az imént vázoltuk mindennapjainak transzcendens ívét. S bár tanácsot elfogad, nem függ "specialista szakértõktõl". Otthonában õ a konzervgyáros, az állatorvos, a birkakoponya-lékelõ, a meteorológus, az ács, a növénytermesztõ, a mûvész: lakberendezõ, hímzõ-szövõ, faragó, formatervezõ, továbbá külkereskedõ, közgazdász, pedagógus, állatidomár. Nincs tisztes szakma, amely a mûvelõ közösségébõl hiányozna.
Az idõk folyamán kialakult ún. munkamegosztásban a kézmûvesek, a szabók, a kovácsok, a bábák, a tanítók, a bakterok megmaradtak parasztnak is, mind gazdálkodott a ház körül, pár hold földön.
Bazársor különféle kézmûvesekkel
A szétválasztás, a szétválasztódás kényszere a gazdaságkori fordulatból ered. Ismerjük a propagandát: a polihisztorok kora lejárt, a versenyben összpontosítani kell, a szalagmunka fejlettebb – már az óvodisták is szakosodnak. S lám, a specialisták pályája úgy ível fölfelé, ahogy civilizációnk kiszakad a kultúrából.
Ám a mûvelõ ember még megvan. Lappang, és specialistának álcázva is emlékszik küldetésére: neki az áldást kell továbbítania, akár gépekkel dolgozik, akár gyermekekkel, akár számokkal. Küldetés – tudjuk, veszélyes szó! Kérdezzünk meg egy küldetés-üldözõt: mûvelõ tanítóra bízza-e szívesebben a gyermekét, vagy mûveletlenre?
A mûvelõ ember mindenütt megkeresi kapcsolatát a természettel, hogy a végtelennel az érintkezést fönntartsa. Ha kertje van, azt nem a haszonért mûveli, ha csak egy cserép muskátlija, az számára az áldásra emlékeztetõ meditációs objektum.
Faragott-festett parasztbútor, szõttes. Szobanövények, macska
Külön kell megemlékezni arról, hogy pap is, aki gondoskodik arról, hogy közösségében megszentelõdjenek a mindennapok, az étkezés, a gazdálkodás, az alvás, hogy fönnmaradjon a kultusz és a kultúra természetes egysége.
Szabad azért is, mert felelõs. Mégpedig az Egészért felel, mint Noé, aki átmentette az életet a vívözönnek nevezett ökológiai katasztrófán.
(Olvasok.) Az ember a földnek vagy apja, vagy rablója, mondja Zarathustra. És ha nem apja, akkor nem a szeretet szellemét realizálja és a földet nem a szellem nevében mûveli – akkor szükségképp haramia, aki a földet kifosztja. ( Hamvas: 194)
Kertek a határban
A paraszt a föld apja? Nem sok ez neki? Régen, a határban csatangolva mindenütt láttam meggyfát meg dió-, és almafát a földek sarkában, a dûlõutak mentén. Bárki ehetett róluk. Ez a mûvelés büszke, papkirályi titka: adni kérés nélkül. Rejtetten és bõkezûen és köszönetet nem várva, hisz a gazda nem is látta a gyümölcsöt eszegetõket. Gyümölcsfát ültetni akárkinek kultusz és imádság és a legmagasabb tanítás: mi, csavargók is megérezhettünk valamit az áldásból. Abból, hogy a teremtés jó és a miénk, noha semmit sem tettünk érte. Életünk sötétjében fölcsillant a Paradicsom fénye.
Virágzó muskátli az állványon. Hosszú csönd.
A nagyüzemi téesztáblák kialakításakor ezeket a gyümölcsfákat kiirtották. Azt mondja nekem a múltkor egy okos közgazdász, hogy szépen beszélek, de Zarathusra alternatívájából a másodikat kell választani, rablónak kell kell lennei. Minket kifosztanak a gazdagabb országok a hitelpolitikájukkal, a nemzetközi szerzõdésekkel, a cserearány-elõnyeikkel, a multijaikkal, mi tehát zsebeljük ki a nálunk szegényebb népeket. Ez a haladás iránya.
Egy kérdésünk maradt: meddig járható ez az út?