TALÁN MAJD EGYSZER HABLEÁNYT TETOVÁLATOK A MELLEMRE

A nyári vakáció egyik reggelén, csengettek az ajtón, az egyik lányunk jött vissza az otthonba. Örömmel ugrott a nyakamba s kérdezte: ”Mikor megyünk a táborba?” A kislány egy hosszú tanév után nagyon vágyott hazamenni szüleihez. Hazavittük a Dévától 200 km-re lévő otthonába, pár nap után visszajött, mert - telefonáltam!  „Jöjjön, mert megyünk táborba”.
Hogy mondjam meg, hogy nem igaz, hogy nincs is semmiféle tábor, csak nem kellesz otthon, és igazából egy kegyes hazugsággal postáztak vissza tégedet?
Így most itt vagyunk a Csónakos tó partján, „táborozunk”, hogy ne csalódjon, ki tudja hányadszor a gyermek.
Ülök a víz partján, és nézem a csapatomat. Forr a víz, én folyamatosan számolom a fejeket. Mind megvannak. Egyszerre jönnek mellém, hozzám bújnak, mesélnek. Az egyik negyedikes lányunk megkér, hogy tetováltassak szép hableányt a mellemre. „Miért?” - kérdezem. „Mert apukának is egy olyan volt. – és elindul egy csacsogó kispatak - Az én apukám nagyszerű apa volt. Igaz, hogy sokat ivott s egyszer mikor korbáccsal megvert, kiütötte az egyik szememet. Nem akarta. Utána apuka is sírt, bánatában nagyon berúgott. Anyuka, amikor kétéves voltam akkor halt meg. Öngyilkos lett, mert sokat kurválkodott. És apu őt is megverte. De én nem leszek kurva.” Hallgatok, magamhoz szorítom e szép szőke kislányt. Ő csak beszél. Elmondja, hogy mennyi rossz ember van, és hogy az apukát olyan sokáig ‘bizgették’, míg fogadásból megivott két liter vodkát. „Apukám olyan rendes volt, utolsó cseppig megitta, mert az ember, amit ígér, azt meg kell tegye, úgy-e? Apuka sokat hányt és meghalt.” Hallgatunk, a tó vize egykedvűen fodrozódik. Nagyon sok mondat van az életünkben, mit nem tudunk befejezni.
Odajön egy másik kislány is. Vizes, szép barna bőre ragyog a napfényben. Három éve van nálunk, az osztály második tanulója. Beszélgetünk. Elmeséli, hogy milyen volt, amikor egy nagyváros állomásán koldult. Nagyon ritkán beszél erről. Most úgy beszél, mint más a balatoni nyaralásról: „Olyan bácsi is volt, aki egy egész kiflit adott egyszerre. De nagyon kellett vigyázni a rendőrökre, sokszor kutyával jöttek, s egyszer az egyik társamat meg is harapták a kutyák. Volt egy nagy szemetes láda, oda bújtunk el.” És mondja, és mondja. Úgy látom, hogy a víz, a játék,  nemcsak a fizikai mocskot oldja, mossa s remélem viszi messzire.
Aztán odasodródik két testvér, a harmadikat végezték. Szédületes energia tépi ezeket a fiúkat. Lendületükben mindenkit lesodornak a lábukról. Nem rosszak, de tízpercenként felsír, visít valaki mellettük. Mint a villámhárító a villámot, ők úgy vonzzák a ‘galibát’. Rájuk szólok, s mint két ma született bárány kunkorodnak mellém. Ha már rohangálni nem lehet, hát engem kezdenek nyuvasztgatni ölelésükkel. Persze, hogy beszélgetünk, és persze, hogy szóba jön az édesanya, akinél csodálatosabb anya nincs, de aki nagyon elfoglalt. Sokszor megcsodálom Isten hatalmát, aki ilyen végtelen erőssé tudja tenni a gyermekek szülei iránti szeretetét. Mert én csak azt látom, hogy a gyermekek elsőáldozására a 18 km-re lakó anyuka, azokkal a lakkozott körmeivel és még egy szent szívét is megdobogtató szerelésével, nem tudott eljönni, bár meg volt beszélve és meg is ígérte. A fiúk kérésére egy pár perccel később kezdtük a misét. De nem jött el az évzáró szereplésre sem, és az óta sem jött, egyszer se felénk. Megölelem a fiúkat és elismerem, hogy anyuka tényleg nagyon szép, csak az a baj, hogy nincs ideje. S hogy a tépelődésnek véget vessek, szabadon engedem e két szilaj paripát.
Táborozunk! Isten műve: a tó vize, a táj, a gyermekek, és minden olyan csodálatos. Végtelenül jól van minden, úgy ahogy van! Sokszor nem értem, hogy egy-egy törékeny gyermek válla, hogy tud ennyi tragédiát hordozni. De úgy látszik, hogy nem is ez a fontos. Ezeket a gyerekeket, a sebeket nem kielemeznem kell, hanem szeretettel átölelni és hordozni. Megtenni mindent, hogy ha már karjaim közé sodródtak, Isten akarata szerint alakuljon a további életük.
Egy labda telibe talál és szinte észre sem veszem, ott vagyok a Csónakos tó vizében. Játszunk, én vagyok a cica, és forrik a sok gyermek csapkodásától a víz. Tudom, hogy nem megoldani kell a problémákat, hanem kacagni, és el találni azt a tenyérnyi kék eget, a gyermekek karjai között, hogy nehogy megint, én legyek a cica. Játszunk, kissé könnyes a szemem, de itt a tó vizében úgyse vevődik észre. Végül is Jézus nem azt kérte, hogy megértsük ezt a csodálatos szép világot, hanem azt, hogy szeressünk, szeretetté váljunk ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk. Nehéz megtanulni együtt, élni a konkollyal. 
Dobom a labdát, s persze, hogy valami Isteni erő megint a gyermekek karjai, közé vezeti azt. Mindenki kacag,  felsültem, alulmaradtam, újból én vagyok a cica. Úgy tűnik, hogy most semmi más nem fontos, és jol van ez így.
 A teológián, a noviciátus alatt soha nem gondoltam volna, hogy ezek a koszos gyermekek ennyire átszervezik az életemet. Talán majd egyszer egy még hableányt is fogok tetováltatni a mellemre!?